A kenyér halála és feltámadása – elégia 3 felvonásban

A kenyér. Élet. Alapélelmiszer. Bárhol is éljen ember a Földön, ahol megterem valamely gabona, ott lisztjéből kenyérfélét sütnek.
És ott, ahol a technológiai fejlettség még nem ártotta bele magát az életünkbe, jó eséllyel jó kenyeret sütnek.
Mifelénk, a nagy jólét közepén trágya sül a legtöbb pékségben.
Nem volt ez mindig így. Csak nézzük meg az alábbi videót. 1953-ban járunk. Egy kenyérgyárban. Figyeljük meg a kisült pékárut. Ilyet manapság nem sok helyen találunk.
Nem gondolom, hogy szent emberek sütötték azokat a kenyereket. Ha ismerték volna  a mai mérgeket, bőszen használatba vették volna mindet. De a miértek nem érdekelnek. Csak a végeredmény.

Még 1975-ben is áldott jó kenyerek sültek országszerte. Ironizáljak? Jók, mert nagy volt a lemaradás az élelmiszeripari kemikáliák felhasználása tekintetében. De hát ugye a miértek nem érdekelnek? Csak a végeredmény.
Legalább volt egy jó gyerekkorom. Gyári kenyeret ettem, döbbenetesen jó minőségben.

Aztán jöttek a ’90-es évek. Szót sem érdemel. Nem aktuális már az elmúlt két és fél évtized.
Merthogy 2014-ben szikra pattant a tűzszerszámból a paplanra, és kipenderítette az addig mély álomban szendergő Csipkejózsikákat és Csipkemisiket. Az újkőkori pékeket. Akik fittyet hányva a hazai képzés nyújtotta iránymutatásnak, a könyvtárszobából előlépve sajátos önmegvalósításba kezdtek. Elkezdtek egy mesterséget: kenyeret sütöttek. Sütnek.

Szagot fogott a hazai tévés média. Ha nem is vérszagot, jó szokásához híven, de forradalmi változások szelébe szimatolt, és értelmes tettre ragadtatta magát: lefektette a sztárpékképzés alapjait. (A Magyar Nemzet napilap ért el valami hasonlóan nagyszerűt az ezredfordulón Bittera Dóra és Molnár B. Tamás hétvégi gasztroírásaival, amivel közvetve-közvetlenül, de hozzájárult ahhoz, hogy mára már tele az ország nívós éttermekkel, sztárséfekkel, Bocuse d’Or versenyzőkkel.)

Írásom apropóját épp egy ilyen filmes rámozdulás adta. Legnagyobb megdöbbenésemre, a TV2, általam mélyen alábecsült műsorai között találtam egy, a közelmúltban leadott gyöngyszemet.
Történt ugyanis, hogy a Propaganda című műsorban felsorakoztattak mindenkit, akire ma a pékszakma büszke lehet.
Érdekes alkotás született. A rémes, mesterkélt, pózokkal sújtott műsort megmentette néhány rendes ember csendes, tevékeny jelenléte. Centire pontosan az a négy emberé, akiknek munkája, erősen szubjektív megítélésem szerint is, a legnívósabb, legelőremutatóbb a mai magyar pékek körében.

Megérdemlik, hogy felsoroljam a nevüket, ill. leírjam az első gondolatomat, ami beugrik róluk, ha eszembe jutnak. Legyen végre arcuk a pékeknek is, mint ahogy a borászoknak már jó ideje van:

Vajda József, a Pékműhely gazdája. Néptanító. Kevésbé szofisztikált megnyilvánulásai, fejlett szociális érzéke hétköznapi hőssé tette a pesti nép körében (Budán). Ő teremt a legintimebb kapcsolatot vevő és kenyér között. Neki kell megnyitnia az első alternatív péksulit Budapesten.

Miklós Mihály, a Marmorstein pékségből. Mai modern klasszikus. Fatüzelés, csak termelés, a legmagasabb minőség. Hihetetlen szerénysége mélységes szakmai alázatról tanúskodik. Első ránézésre: fiatal művész. Másodikra is.

Juhász Mihály, a Jacques Liszt pékség megálmodója. A szerény, sztárallűröktől mentes profi. Ciabattái világhírűek. Elmélyült kísérletező, véleményem szerint a legtudatosabb receptúra-fejlesztő.

Pipacsék, a három péklegény. Bagettjükkel csak az á table! kelhetne versenyre, ha megpróbálnának ők is magyar lisztből sütni, és leereszkednének árban a földszintre. Az új nemzedék. Annyira fiatalok, hogy esetükben nem is beszélhetünk újrakezdésről. Míg az előző három pék inkább alkalmazott művészetként viszonyul szakmájához, ők számomra a becsületes iparosok megtestesítői.

Ennyit akartam mondani.

Várom a hozzászólásaitokat további  ismertségre/elismerésre méltó pékségekről, pékekről, hogy az Ő nevük is felkerülhessen a Boldog Briós arcképcsarnokába.