A budapesti belváros külső karéján jártam a minap. Az Apáczai Csere János utca elején, a híd lábánál, rémísztően barátságtalan környéken.
Kikötői hangulatot idéz a szürke Duna-csatorna mentén húzódó utca, angyalarcú orosz és arab bölcsészektől, könyvtárosoktól és műanyag fröccsöntött nyugati turistáktól hemzseg a környék, Bukarest, Brassó, Moszkva képe sejlik fel, majd a Marriott hotel gigantikus betonszarkofágja adja meg a kegyelemdöfést.
Itt, ebben a lelketlen miliőben éli világát a Jacques Liszt pékség. Egy hely, amelynek felkeresése mindig jóleső érzéssel tölt el. Dacol a jelennel, visszarepít az időben, gyerekkori emlékekkel, ízekkel, illatokkal kereskedik. Nincs elszállva magától, árai kegyesek, ízei egyediek.
Ide néztem be az imént. Tegnap.
Benézés
Odabent „messziről jött”, nem péknek tanult emberek sütik a pékárut. Ne csodálkozzunk. Lassan már ez van minden valamirevaló helyen. Közgazdászok, irodalmárok, jogászok, agrármérnökök, gyógypedagógusok. A szakma az ő kezeik közt kezd új testet ölteni. Már begyúrták a gólemet. Nincs visszaút.
Ugyanakkor nagyon szomorú, hogy kevés kivételtől eltekintve a kézműves pékek legtöbbje nem az itthoni alapképzésen kapta az inspirációt és a muníciót – a mesterségbeli tudást. Erről sem ők tehetnek.
Összegzés
Már az elején összegzek, mielőtt elfelejteném: Liszt úr péksége ár/érték arányban mindenkit beelőz, és olasz kenyér fronton sem tudok itthon jobbat náluk.
Kevésbé kitörő lelkesedéssel harapok rá a péksüteményeikre, és bár nem fizettek ennek a PR cikknek a megjelenéséért, pedig 5 millió igazán nem lett volna sok érte, még így is kénytelen-kelletlen ki kell jelentenem, hogy itt is megvan a dobogós helyezés.
Csak azért lőttem már le elején a poént, hogy nyugodt szívvel ostorozhassam a továbbiakban a kóstolt termékeket. Bár csak háromféle harapnivalót veszek górcső alá jelen cikkemben, azért nem először kóstolok náluk, van élményem bőven.
Kakaós csiga
Magyar ember kakaós csigában (kcs-faktor) méri a pékáruk minőségét.
Éppen ezért volt fontos számomra, hogy az általam újabban már kevésbé preferált kcs-t is monitorozzam Lisztéknél.
Nézzük, mire jutottam az itt vásárolt példányokkal:
- A tészta egynemű, nem esik szét leveleire, de nem is tömör, túlkelt.
- A rétegek vékonyak, a kanyarulatok sűrűek, közöttük a kakaós massza jól helyezkedik.
- Olajat, margarint nem érzek. Nem porlik, nem rágós, szájpadlásra nem gyógyul fel.
- Plusz pont a sósságért. Első csiga életemben, aminek van sós utóíze. Felüdít.
- A külső abroncs is tele van izgalmakkal. Ropogós, habkönnyű.
- A kakaós töltelék enyhén kesernyés, nem émelyít. Nem folyt szét alant.
- Méretre hatalmas.
- Ára kicsit magas.
Tejes kifli
Minek vettem kiflit, nem tudom. Nem is szeretem. Csak a vajasat. Vagy ez az volt? Akkor ezt is szerettem. De nem vett le a lábamról:
- Túl könnyű, levegős.
- Letekerhető, aranybarnára sült, nem porlik és robban összenyomásra, szépen enged, ruganyos.
- Íze édeskés, de nem erőteljes, határozott. Sótlan.
- Illata búzáé, visszafogott.
- Kissé drága.
Ciabatta
Az eddigi legjobb ciabatta amit valaha is ettem idehaza (pedig nem is egy minden ízében igaz ciabatta volt).
- Magas savfokú, erőteljes kovászízű. Ennyiben nem ciabatta.
- Szép forma, túlsült héj, ami órák múlva is roppan a szájban. Másnap viszont nyúlik, rágós, de ezt mint erényt hangsúlyozom. A héj íze kesernyés, kávés.
- Bélzete szellős, 50%-a lyuk, remekmű. Ruganyos, hideg, fényes, illata savanykás, kovászos. Íze semleges, hiányolom az erőteljesebb búzaízt.
Bár ciabatta néven fut, én indítanám a hagyományos kovászos fehér kenyerek versenyén is 1960-ban. Akkor még volt mezőny. Ma nem lenne nagy kunszt győznie.
Zárszó
Nagyapám szavaival élve: nagyon fájin volt.
